ilyenkor már csak jazzt fogad be az agyam, új felfedezés, hurrá. hát most épp kaltenecker trió megy, nem oszt, viszont szoroz, nem mongya beléje az arcomba, hogy mit hol mikor, csak finoman jelzi a jeleznivalóját, most épp azt, hogy 'haver, lassan mennyé haza, de még hallgass meg, közben nyugodtan dolgozzál', mert igazából túl a mondjuk negyedik holtponton végtelenül jókedvem van, táncolhatnékom, persze szigorúan csak kettőt pördülök magam körül, mert azért a testem jelzi, hogy nem kéne annyit, amennyit az agyam elbír.

nem, nem hőssé avatás ez, csak kor-kór-körkép innen a dohány utca harminc per béből háromnegyed négykor, köszi, heló, jólvagyok, mondanám, jöhet még bármi aminek semmi köze az autókhoz, fagyi, masszír - az jól esne -,  párducmintás kacagány, pinanyalás, zoknilevétel, egy tál tojásos nokedli, aztán a végére egy spangli és aztán nyugodtan lehajthatom a fejem - igen, ez utóbbit azért csak jó a közelemben tudni mindenesetre.

hehe

már hangokat hallok

színeket látok

     kicsomagolja azt aki vagyok 

szeretnék most megint azon a párizsi utcán sétálni, amin azután sétáltunk, hogy leszálltunk az éjszakai buszról. szép volt, de nem különleges, éjszaka volt, hideg volt, sétáltunk, beszélgettünk, fogtuk egymás kezét, nevetgéltünk, jó volt, és nincs messze, térben igen, de időben nincs, hála a jó istennek. és semmi akadálya, úgy igazából, hogy talán nem is olyan sokára megint ott sétáljunk.

van, amikor az ember kihívásnak érzi az előtte tornyosuló feladathalmazt, és van, amikor nyűgnek, kurva nehéz hátizsáknak. meg van az a fura, amikor ezt a törvényszerűséget észleli, egyikben sincs, pont a kettő határmezsgyéjén álldigál. nem egy kellemes állapot, bár a maga nemében biztosan jobb, mint az utóbbi. pillanatok alatt lehet belecsúszni a nyűgbe, és nem látja az ember... szóval nem látom a kivezető utat onnan sohasoha, és magam híján kénytelen vagyok más szavait igénybe venni ahhoz, hogy kimásszak. nemjóezígy. tudom. tudom, hogy sokminden nem jó így, de megindultam a magam perisztartikus mozgásával. nem is akarok ezzel az egésszel kilyukadni sehova, még ha fantörpikus szónoki fordulat lenne is, inkább új bekezdésben írom le, hogy

nemnem, ezt semmiért sem adnám, és legalább pillanatokra-percekre-órákra ismét látom, hogy milyenfajta tibire vágysz, és megfelelő hányada ott szunnyad bennem, és ennek a megfelelő hányadnak a megfelelő hányada nincs is ellenemre. vagy fordítva. úgy is igaz, hogy a két megfelelő hányadot felcserélem. nem, nincs szükségem hozzá segítségre ÉS van szükségem segítségre.

hogy nekem magamnak milyenfajta tibire van szüksége, az megint egy más tészta, annyiban, hogy kissé más a viszonyunk, kissé összetettebb, ha van b és az én kapcsolatomnál összetettebb pillanatnyilag, (márpedig van), akkor ez az. nem lehet "majd erre is sort keríteni", a dolgok összefüggenek - hallom a saját hangomat, amint rádöbben. rádöbben háromezeredszer, négyezeredszer, kilencezeredszer, majd még biztos fogg még többször. nem lehet mindenre elégszer rájönni magaddal kapcsolatban.

nem tudom, miért tartjuk fontosnak egy képpel alátámasztani, vagy lezárni - nyitni a dolgokat, de mindegy.
 

itt fekszik mellettem ez a kincs. fáradt, alszik. két keze összekulcsolva a mellkason, feje kicsit leborulva, lába keresztbe téve és a dohányzóasztalra támasztva. egy éve ilyenkor már kapatosan voltam, és a színpadról lejővén kissé nyugodtabban már, hogy egy kő már leesett a szívemről. te jóságos ég, milyen rég volt! furcsa elképzelni, majdnemhogy lehetetlen, hogy akkor még azt se tudtam, ki ő, csak láttam, hogy jó csaj, meg megmelegítette a kezemet. izgultam.

mi minden volt azóta... vadkempingeztünk, bringáztunk a duna-parton, sokat ölelkeztünk, csókolóztunk, voltunk itt-ott, kenuzni is párszor, és még ha nem is mindent így képzeltem, akkor sincs egy megveszekedett szavam se. mert nincs. persze úgy nincs, hogy van. de ha komolyan kérdezi bárki, akkor nincs.

furcsa, ahogy változnak a dolgok, ahogy visszagondolok, és látom, ahogy telt-múlt az idő, milyen csigalassúsággal változott/változik minden, ami fontos. olyan lassan, hogy csak akkor látom a változást, ha visszanézek. közben nem. lehet, azt hiszem, de igazából tudom, hogy nem.

ő azt mondja, többet kell tenni azért, hogy gyorsabban változzanak a dolgok: akkor az úgy is van. még akkor is, ha nem tetszik. ahogy rendjén van, úgy fog menni. ha mégis statikus az x mértékű változáshoz kellő y idő, akkor úgy lesz. nem számít. a lényeges dolgok lényeges dolgok maradnak.

ezek az egyenletek, melyeknek egyik oldalán mi állunk, a másik oldalán meg ami történik velünk, ezek nem véletlenül egyenletek. nem véletlenül van köztük egyenlőségjel. ezzel lehet vitára kelni... még mielőtt publikálódna mindez, tehát mindenki más előtt én magam teszem meg. mert nem ez a megfelelő állítás. talán inkább az, hogy "bárhogy lesz, úgy lesz" que sera, sera.

ha úgy kell lennie, hogy örökre együtt legyünk, úgy lesz. ha máshogy, hát máshogy. a dolgom annyi, hogy mindent megtegyek azért, hogy... nos ez most kifogott rajtam. szeretném, ha be tudnám fejezni a mondatot. ... azért, hogy ne másítsam meg azt, ami történik velem, amit látok, és ne köpjek bele a levesembe.

hosszú lesz ez az út, és jól esik magam mellett tudni ezt a kincset. és most azt szeretném írni, hogy nem, nem azért, nem úgy értem, ahogy magától értetődne ez a mondat. mert a magától értetődő értelmezés csak azután tűnt fel, miután már leírtam. tehát nem botként szeretnék rá támaszkodni, és nem azt szeretném, hogy lökjön hátulról, ha elfáradok. hanem hogy szeretem. az emberi szókincs eddig tart, nem tovább. a többit én tudom.

aztán jaj! látom, nem jó ez így. mert leírva ez még kevesebb, mint ahogy előbb gondoltam. mert én tudom úgy leírni (kimondani, gondolni, usw.), hogy én tudjam, mit érzek mögé. azt, aminek kimondásában, leírásában az emberi szókincs akadályoz. amit nem lehet leírni, azzal több az, és ezért szegényes ez a szó, ez a szeretlek.

fontos probléma ez, ahova nem először térek vissza. és fontos az is: bízni abban, hogy egyszer elérünk oda, ahol egy mélyebb kommunikációs strukúrában (ehh) találjuk magunkat, ahol nem csak remélhetem, nem csak bízhatok abban, hogy úgy és azt érti a másik, ahogy én és amit én mondok. ahol édes bizonyítékot lelek erre. más nem is nagyon lényeges.

és szeretem ezt az orrot, ezt a szemet, homlokot, hajat, amit látok. a többi szemérmesen el van takarva. ha eggyé válhatnék egyszer valakivel, az te lennél. de hát persze - mondhatnátok, mondhatnád -, kire, kinek mondjam ezt, ha nem neked. hogy "hát persze, nem nagy szám, nem nagy megfejtés, kivel mással, édes bogaram, de ostoba vagy". hát nem. én ténylegténylegtényleg. váljunk eggyé és merüljünk el a paradicsomban.

közben odakint gyilkolnak, plenáris ülést tartanak, szántanak, médiafigyelnek, irodavezetősködnek, munkanélkülieskednek, vegyésztechnikuskodnak, és mindenki elszigetelve ül-áll-fekszik-teszvesz. és mindenki szeret valakit.

próbáljuk a viccet látni benne és nem a blogszerkesztők hovatovább nem létező politikai hovatartozását.

A számkivetettek

Nagy N. Péter

A reménység kis vöröslő fénye parázslik fel egy holland kiegészítő nyugdíjpénztár ajánlatában: 16 százalékos kedvezményben részesítik a dohányosokat.

Azért, mert várható élettartamuk rövidebb, tehát kevesebb nyugdíjat vesznek ki a kasszából. Emberemlékezetem óta ezek az első méltányos szavak, amelyekkel dohányosokat illetnek. Magam nem vagyok az, sohasem voltam, de mindig részvéttel éltem az erkölcs nevében, széles nagy kaszáló mozdulatokkal támadott kisebbségek iránt. Szelíden füstölő, lassan már az ókeresztényekhez hasonlóan erdőkbe és (jó, légkondis) kazamatákba szorított barátaim és távoli ismerőseim a szememben ilyen üldözöttekké váltak. Ez az egyetlen csoport, amely iránt az emberiség egészséges és jól szervezett része semmiféle részvétet nem hajlandó tanúsítani. Mindenki másnak legalább tárgyalása van. Nekik nincs: bűnösök.

Azok közt is páriák. Néhány éve például cigarettát kért kivégzése előtt egy férfi Texasban. Nem teljesítették az utolsó kívánságát, hiszen a börtönökben tilos a dohányzás. Árt az egészségnek ugyanis. Úgy járt, mint az a magyar dohányos, akire így rivalltak: döntse el, hogy egészségesen akar-e meghalni vagy betegen.

Az csak a saját nemdohányos extremitásom, hogy kedvelem a füstöt, de ettől függetlenül jólesne, ha az inkvizíció engedne a megértés kísértésének. Azért például, mert amikor az Egészségügyi Világszervezet a leginkább fenyegetett területeket nagy fekete foltokkal jelölve egy térképen kimutatta, hogy Nyugat-Európában a legfőbb halálok a dohányzás, a Svájci Dohánygyártók Szövetségének képviselője előhúzott egy másik térképet, amely Nyugat-Európa legiparosodottabb és a legtöbb ércbányával rendelkező területeit ábrázolta - valamennyi egybeesett a világszervezet térképének területeivel.

Biztos, hogy nem használ a szervezetnek, ha közvetlenül kapja a füstöt, építi be a kátrányt. Mégis tudni kell, hogy csak a statisztikai valószínűség alapján lehet bemérni az ártalmakat. A dohányosok között több a tüdőrákos, ezt lehet állítani. Csakhogy a kevésbé jómódúak, a stresszel terhelt életet élők között köztudottan többen cigarettáznak, mint a villanegyedekben. A szegénység és a kiszolgáltatottság miatt eleve könnyebben betegszenek meg, rövidebb életet élnek. Cigarettától függetlenül. Körülményes pontosan meghatározni, hogy a dohányzás hány szöget ver be a koporsójukba, és hányat húz ki onnan azzal, hogy kritikus pillanataikban vagy csak nagyon elfáradva rágyújthatnak. Megnyugodhatnak. A nikotin ugyanis fürge és ügyes. Hét perc alatt eléri az idegrendszert. Ha tompul valaki, megmozgatja, ha ideges, nyugtatja.

Nem védeném őket ennyire, ha a támadók nem volnának olyan ismerősen, kérlelhetetlenül diadalittasak, ha nem találnák meg azt a gyenge pontot, amellyel végre erkölcsi felhatalmazást lehet szerezni idegen emberek rendszabályozására. A passzív dohányosok védelmének ügye leng a selyemzászlókon. Az ártatlanoké, akiket mérgeznek a szabadosság emberei. Akiket oly félelmetesnek láttatnak, mint annak idején honfitársaik Cortez és Pizarro matrózait, kiknek orrán, száján dőlt a füst, mikor hazatérve partra szálltak.

Mi a nagyobb tapintatlanság? Füstöt fújni oda, ahol mások az oxigént keresik, vagy eltiltani akár barátainkat is attól, hogy egyébként békés örömük legyen? E kérdésre lehetetlen tisztességesen válaszolni, ha beszélni róla legfeljebb ott kinn, az erdőben vagy a kazamatákban lehet, ahol egyébként még rá is lehet gyújtani.

(Népszabadság, 2008. március 8., szombat, 3. oldal)

"A Kerekes band őrült etnofunkja megőrjít és megmosolygtat. Olyan, mintha James Brownt látnánk éppen beugrani egy gémeskútba" - írja az a38.hu. Hogy ők honnan vették ezt, mondjuk a tényleg fantasztikus együttes curriculum vitae-jébul, avagy egy újságíró kolléga szájából vették ki a sót, esetleg a neves szórakozóhely holnapja maga kelt öntudatára és állapította meg mindezt, nos, erről ki-ki formálja meg saját véleményét.

Ami pedig az ominózus megállapítást illeti: aki nem hiszi, járjon utána március 13-án, csütörtökön az a38-on, márcsak azért is, mert előzenélni fog a méltatlanul még nem híres 'jazzszerű'.

Mindez pedig azért különösen fontos, mert mindkét zenekar - némi (de tényleg igen kevés) túlzással élve - Tomi csecséből szopta a tejet. (... khm... na jó, közös csecsből szopták Tomival.)

A beléptidíj elővételben 1000 forint.

Gyere el te is!
Meg te is!
Meg te is, igen, te, ott a csíkos pólóban!

POZOR! POZOR!

SZENZÁCIÓ!!!

Szombaton délután 3 órától ismét a stúdióban a rádiózás két ős-hőse, az éter betyárjai, a két pimasz ultrarövid hullámlovas, Tömő Tomi és Tabu Tibi.

És ez így is marad. Reméljük, sokáig. Üdv itthon, Tomi!

tibi 

üdvözlet a képen látható fiataloknak lándnba! függetlenül attól, hogy néha rossz is lehet, és rossz is, és nem mindig jó, azért jó nekik.

persze nem ingyen. kérem figyeljenek, és ha találnak valami hirdetést, hogy 'a radiohead zenekar kreatív, nem kezdő basszusgitárost keres. koncertek, cucc, fűtött próbahely van, jelentkezés: radiohead@freemail.hu', akkor szóljanak!

üdvözlet a képen látható bűbájmosolyú hölgynek is! ő mindig mellettem van, és tuggya a frankót. és sokszor jelzőfény a tegeren, jelzi a valót, vagy éppen engemet. hogy hol vagyok, és mi vagyok. és [biztos] örül neki, hogy a radiohead basszusgitárosa akarok lenni. pedig nem is. csak valami jó zenekaré.

szerintem mindenki asziszi rólam hogy valami butus zenebuzi vagyok. tévedtek, ha-ha-ha.

ezt mostanában nagyon szeretem.

fölösleges munkát csinálok! utálom! ------------>

------------> úgy eldöntenék inkább ma valamit véglegesen, mint hogy ezt csináljam, de még arra is képtelen vagyok rávenni magam, hogy csináljam a rámrótt autós elemzést!

ápdét: másodszorra is felvettem a telefont, s másodszorra is csak búgó hangot hallottam, miközben csörgött tovább. aztán amikor a titkárnő bejött, és felvette a kaputelefont, és beengedte a kaputelefonozót, akkor látványosan belevertem a fejem a főnöki bőrfotelba néhányszor.

mégápdét: most megettem majdhogynem együltő helyemben egy 30 cm-es pizzát. így aztán végképp egy gyenge kövér nullának érzem magam. szedjem már össze magamat!!!

norbiápdét: ?

te jó isten, mit csinálok?
hagyom, hogy elvegyék tőlem a zenélés örömét, egy mitugrász idióta kavarja a szart körülöttem meg akörül, akit szeretek. valamint hétről hétre, napról napra ülök ilyenkor a munkahelyemen, napokat meg 30 órákat húzok le alvás nélkül. 

normális vagyok?

aki válaszol, annak letépem a heréjét. 

beszéljetek helyettem.

barna hang ma, szombaton, délután 3 és 5 között.

www.fuzioradio.hu

fm 93,5

˘˘˘

`´`´

,,,

*

(fantasztikus zenemaszlag) 

pontszerü ösztön,
nagyszemü én:
itt csücsülünk a világ tetején

kényelem rámtör, s
elfeledem:
százfele nézünk csak egy fele nem

nagyszemű én, te!
csukd be szemed!
lásd amit érzel, s el ne feledd!

pontszerü ösztön!
légy hatalom,
s nem piszok egy nagy légypapiron!